Második élményem is negatív, hasonló korú, mint az első. Az utcán állunk sorban a bolt előtti zöldségesnél. Anyu mellett én. Lehet, hogy észre se vettem és odébb totyogtam valahogy, erre nem emlékszem. Csak arra döbbentem rá hirtelen, hogy nincs sehol az anyukám! Rögtön ordítani kezdtem és haragudtam rá, hogy elhagyott. Hosszú évekig meg voltam róla győződve, hogy márpedig direkt elhagyott (gyerek fejjel gondol az ember ilyesmit). Ugyanazokat a szörnyűségeket éreztem, mint a fotózáskor. Anyu nincs = világvége! Aztán később megtudtam az igazságot, amit NAGYON nehezen és fenntartással fogadtam el. Anyu szerint elkóvályogtam mellőle és rohanni kezdtem a főutcán lefelé, ő meg utánam, alig tudott végre elcsípni. Kár, hogy semmi jó dologra nem emlékszem ilyen pici koromból. Bezzeg apád még arra is emlékszik, hogy pelenkázzák. Hát... nem tudom!

Az első, amire emlékszem életemből  egy fotózás. Talán másféléves lehettem. Ülök a műteremben a masina előtt és azt veszem észre, hogy eltűnt az anyukám. Sehol se látom! Keserves bömbölésbe kezdek és semmi sem vígasztal meg. Aztán nagy nehezen előkerül, megnyugszom kicsit. De újra eltünik, újra sírok. Azt éreztem, hogy vége mindennek, vége a világnak, az életemnek, leírhatatlanul szörnyű élmény volt! Csoda hogy egyáltalán használható fotók születtek rólam ekkor. De születtek, itt vannak előttem az asztalon. Nézem a macit, még vigyorgós is van! Meg a nagytesóval, ez lett a legjobb. Sajnos egy odaveszett örökre a középiskolás bébitablón. Nagyon sajnálom!

Különös dolog az emlékezet. Van hogy nem emlékszem, mi történt velem pl. múlt vasárnap, de tisztán emlékszem évtizedekkel ezelőtti pillanatképekre. Mert van ami maradandó nyomot hagy egy életre bevésődve és van ami jelentéktelen. Az ÉLETKÉPEK a maradandókról szól, pozitív és negatív morzsák az életemből, amiket Te őrzöl tovább, ha én már nem leszek.

Nem tudom Kicsim előre, hogy lesz-e más is aki olvasgat itt. Bármilyen hozzászólást is talász, ne vedd rossz néven. Ez hozzátartozik a blogíráshoz. Minősítheti bárki unalmasnak, színvonal alattinak, nevetségesnek írásaimat. Nekem csak az a fontos, hogy hozzád szólhassak ilyen formában is. Majd képeket is teszek be talán... Remélem mindennap lesz lehetőségem írni valamit, legalábbis igyekszem.

  Vége a második osztálynak, a nyolcadikosok ballagására hoztalak el. Fönt a termetekben hagytalak, elbúcsúztunk, majd jövök érted, ha vége lesz. Aztán mégsem indultam haza, úrrá lett rajtam az ünnepi hangulat. Csupa virágdísz az iskolád, mindenki ünneplőben, izgatott hozzátartozók, várják a nagy pillanatot. Kimentem az udvarra, nemsokára ti is levonultok az osztályoddal, mert itt ez a szokás. Minden évfolyam elbúcsúztatja a végzősöket. A hangszórókból mindenféle ballagónóta szól. Leülök a virágágyás szélére és hallgatom. Emlékek törnek rám...
  Igen, ezt a dalt is ismerem, már dúdolom is. Persze a saját szólamomat, mert úgy szebb. Mennyire más volt az én ballagásom, ami a dalokat illeti. Zenei általánosban többszólamú ballagó énekekkel búcsúztunk a sulitól.  Annyira szép volt!  Az egyiket azóta se hallottam soha, sehol, neked leírom, minden benne van, amit fontos ilyenkor magadból kiénekelni. Kár, hogy nem hallhatod a dallamot is hozzá!

1. A nyár kitárja lombjait, virággal integet,
    s a hosszú munkás év után vár ránk a nagy szünet.
    De bánatosan száll a dal, mit énekel ma szánk,
    mert elbúcsúzunk, s itt hagyunk már kedves iskolánk.
 
   / Refrén (ez volt három szólamú):/
Hát szóljon most a búcsúdal, s míg ajkunk énekel,
a két szemünkben könny ragyog, mert tőled válni kell.

2. A régesrégi őszi nap ma még eszünkbe jut,
    midőn először tártad szét nekünk a két kapud.
    Oly hosszú évek teltek el, volt víg, volt gondteli,
    nem fogjuk ezt a szép időt mi elfelejteni.

    Refr.

3. Most búcsújobbot nyújt felénk sok régi jóbarát,
    s a szívünk visszhangozza még tanáraink szavát.
    E dallam hálánk zengi most, mi útnak indulunk,
    de rád te kedves iskolánk még visszagondolunk.

    Refr.

 Hát, csodaszép dal, nekem legalábbis az! És a többi is, amit énekeltünk. Középiskolában is volt jónéhány "sláger", amik a mi sulinkban évről-évre hagyományként ismétlődtek. Zúgj hullám..., Indulj el vélem szekér..., Könnyeim hullnak..., nem is emlékszem hirtelen mindre. Jó volt szerenádozni a tanároknak, közben "eggyéválni" a gyertyával, a kezünkre csorgó viasz miatt...
 Rég volt, s míg ezeken merengek magamban, kezdődik a ballagás. Állunk, hallgatjuk a himnuszt, az egyik legszebb zenét. És nem értem, előttem miért locsognak felnőtt emberek. Van akiknek semmi sem szent.
 Istenem, még hat év és téged foglak látni a nyolcadikosok közt! Már a gondolattól is könnybelábad a szemem. Te még akkor nem fogod érteni talán, mit is veszítesz el örökre. Én legalábbis örömmel ballagtam, alig vártam, hogy középiskolás legyek végre, aztán meg hogy nagykorú és legyen már egyszer végleg vége örökre a tanulásnak. Most meg visszasírom azokat az éveket...
 Megy a műsor a forgatókönyv szerint, közben lassan mintha egy furcsa dimenzióból nézném az egészet, elragadnak az érzések, gondolatok, felülemelkedem a valóságon. Zászlóátadás, közben a Carmina burana szól (egyik kedvenc zeném, hallgasd meg feltétlenül!), miért nem emlékszem már a szövegére?! Néhány éve kívülről kellett fújnom az egészet a színházban. És most a virágot szorongató nyolcadikosok elindulnak az édesanyjuk felé, megköszönni minden eddigi szeretetet, a sorok felbomlanak. És közben zene: "...mama búcsúznom kell, tudod vár egy másik hely..." és itt nem bírom tovább, folynak a könnyeim. "...ne sírj, kérlek, ne sírj!...." Küszködök, mert mégsem zokoghatok ennyi ember előtt, pedig annyira jól esne! " ....legyetek jók ha tudtok, legalább egyszer még..." Színes lufik szállnak a magasba minden ballagó kezéből, velük elrepül, elvész örökre valami, ami olyan kedves, biztonságos volt. "....egyszer nélkülünk megy a vonat tovább..."
Végigbőgöm a ballagást, de annyira jó! Régen volt ilyen élményben részem.
 Aztán "leereszkedem" a valóságba, indulok, mert vége, megyünk haza együtt.
 Csodálatos délelőttöm volt!