Álommanó

Na, aki keres, az talál!

Soha nem felejtem el azt a fantasztikus élményt, amikor itt adott koncertet a mi városunkban a Continental Singers '84 (vagy '85?) nyarán. Az amerikai együttes a zsúfolásig megtelt katolikus templomban énekelt és beszélt is az emberek szívéhez. Emlékszem, annyira magával ragadott mindaz, amit akkor láttam és hallottam, hogy szinte kábultan, tíz centivel a talaj fölött lebegve mentem haza. Később a koncertről készült hangfelvételt kazettán rongyosra hallgattam otthon. Még mindig megvan természetesen!

Ezen a videón nem ők énekelnek, csak ez az a dal, amivel indult az itteni szereplésük. (Kár, hogy az első néhány ütem lemaradt! Különösen tetszik a billentyűs hangszer anyaga, ez a szakadatlan nyolcados(?) ritmus!) Annyira előttem vannak azok a fiatal, boldog, kifejező arcok, a mozdulatok, a ruháik, a hangjuk (szinte mindenkinek volt szóló feladata is, -még ha mikrofonba is- válogatott gyönyörű hangok), a kis kísérő zenekar könnyed játéka! Az élő koncert atmoszférája, varázsa, amit semmilyen felvétel nem tud visszaadni.

Viszont ezek tényleg ők! Legalábbis a hangjuk, tuti, hogy ez ugyanaz a csapat, akiket itt láttam akkor!!!

Drága Nagymami!

Tizenhat éves voltam, amikor arra érkeztem haza egy zeneakadémiai koncertről, hogy már nem vagy köztünk. Persze sokszor voltál kórházban a szívbetegséged miatt, gondoltam, majd hazajössz, ahogy mindig.

Nem voltam jó Hozzád, nem szerettelek úgy, ahogy megérdemelted volna. Nem szándékosan, csak koromnál fogva talán más dolgok jobban érdekeltek. Nagyon-nagyon soká nőtt be a fejem lágya, ahogy ezt mondani szokták. Mások akár tizenévesen is felnőtt gondolkodásúak, úgy érzem, csak túl a harmincon jutottam el idáig sajnos.

Köszönettel tartozom Neked a legnagyobb dologért, ami csak adhattál, hogy hitre neveltél. Elültetted a szívembe a kis mustármagot, ami sokszor kiállta az idők próbáit. Sokszor megtapostam, kiszaggattam, nem törődtem vele, mégsem pusztult ki. Többször újra kihajtott, volt hogy nagyon elterebélyesedett és volt, hogy megfojtották a gyomok. De a gyökerek, amik nagyon mélyre nyúltak, segítettek újra felszínre törni, kinőni. Sokszor elvittél a gyülekezetbe, Te tanítottál imádkozni, énekekre, a Ján. 3.16-ra.

Nem tudom, hogy alaptermészetemnél fogva, vagy a Te tanításodnak köszönhetően nem tudtam olyan igazán rossz lenni. Mindig dörömbölt a lelkiismeretem, még ha szavaimmal lázadtam is, tudtam, hogy mikor teszek rosszat, mit kellene inkább tennem. Ez sok dologtól megvédett, de sok károm is származott belőle. És sokszor rossz még ma is ellenállnom dolgoknak, helyzeteknek, amik másoknak nem okoznak fejtörést és a legnagyobb nyugalommal tesznek ezt-azt. De tudom, jobb az a döntés, ami a nagy "receptkönyv"-vel van összhangban, mint amit a világ követendőnek tart. Sokszor okoznak örömöt a szabad akarat helyes választásai, jó érzés egy-egy győzelem. De akadnak szép számmal kudarcok, mert ugyanolyan bűnös emberből vagyok, mint bárki és utólag nagyon elszomorodom a tetteim, vagy szavaim miatt. Olyasmik miatt, amik másoknak abszolút természetes velejárói a létezésnek, fogalmuk sincs, mennyi mindent csinálnak rosszul, mennyi mindennel bántanak másokat, mennyit ártanak önmaguknak.

Tőled örököltem még a kézügyességet, nagyon sajnálom, hogy ez életedben még nem derült ki, mert csak a zenére koncentráltál Te is, hogy abban fejlődjek. Milyen jókat tudnánk most együtt varrogatni, kézimunkázni, rakosgatni, gyűjtögetni a hozzávalókat... Ez egy külön bejegyzést érdemelne!

Azt gondolom, ideje megszívlelnem jónéhány tanulságot a Bibliából és lejegyeznem. Az embereket abszolút nem érdekli ez a téma, bár egy ideje már amolyan divat lett a vallásoskodás. Már nem kell titokban tartani, szégyenkezni a világnézete miatt senkinek. Viszont mélyebben beleásni... legtöbben nem akarnak. Akit érdekel, az megtalálja a módját, mint bárminek is. Információk ömlenek, ahová csak néz az ember, minden témában. A kérdés csak az, sikerül-e kiszűrni a lényegeseket, legfontosabbakat, leghitelesebbeket, legmegalapozottabbak. Egyáltalán van-e igényesség e tekintetben, vagy megesszük mindazt, amivel etetnek, mert mindenki ezt eszi, ezt teszi.

Azt gondoltam, hogy közzéteszem ezentúl a számomra irányt mutató tanításokat, amikről máshol nem beszélnek. Tartozom ennyivel Neked is, de főleg Istennek természetesen. Azért ismerhettem meg fontos igazságokat, hogy másokkal is megosszam. Ha már beszélni nincs tehetségem, legalább itt meg kell tennem.

Sokat gondolok Rád, de tegnap még ennél is többet gondoltam. A közeledben jártam. Ott kellett énekelnem, ahol földi maradványaid nyugszanak. Most jártam ott harmadjára. Először még életedben. Reméltem, hogy most talán látom majd a buszból a kis házadat a vasút mellett, de nem így történt. Az autóút másfelé vezet. Akkor még vidám voltál, mint mindig. Így őrizlek emlékeimben. Másodszor a temetésed után pár nappal nézhettem meg a sírodat, a nővéremék hoztak el kocsival. Nem lehettem ott a végső búcsúnál, mert az első unokádra kellett vigyáznom. A nővérem állt Hozzád közelebb, úgy érezte, neki fontosabb ott lennie, rám maradt a gyereke. Mint ahogy a kórházban is, amikor hiába vártam, hogy kiszól a portához, ha megtalált végre. Nem jött vissza, én meg nem mertem bemenni, meg így beszéltük meg. Mindegy már.

Annyi mindent szeretnék és tudnék mondani Neked! De tudom, ha ez valóra válna, talán csak átölelnélek és sírnék nagyon-nagyon, sokáig. Nem haragszom Rád, tényleg nem, amiért nem vettél részt a fölnevelésemben. Vagyis nem haragot érzek, csak szomorúságot, fájdalmat. Azért nagyon tudott fájni, amikor gyerekként folyton csak úgy hallottam Rólad anyutól, hogy "az a piszok apád!", még ha igaza is volt és erején felül köszködve az anyagi nehézségekkel, felnevelte a két lányodat. Nem csak az fáj, hogy nem tanítottál meg biciklizni, nem vittél kirándulni, nem kísértél balettórára, nem jöttél értem a suliba, nem voltál ott egyetlen szereplésemen, ballagásomon, nem adtál egy pár nagy büdös pofont, amikor megérdemeltem volna és amiből tanultam volna. Amikor anyutól kaptam, akkor már túl késő volt, csak az ellenkező hatást érte el vele, mint amit szeretett volna. A legnagyobb kárt az életemben azzal okoztad, hogy nem tanítottál meg az Életre. Anyu meg csak tiltott mindentől, de nem indokolta meg mindenre kiterjedően az okokat. Nem mondtad el, hogy csak akkor vihetem valamire, ha önző módon csak magamra gondolok mindig, minden helyzetben. Nem mondtad el, hogy az érzelmeimre, szeretetemre senkinek sincs szüksége anyun és a majdani gyerekeimen kívül. Nem mondtad, hogy a szerelem csak a buta, magamfajtáknak jelent nagy romantikus érzelmeket is, a többségnek csak üres testiség és/vagy anyagi előbbrejutás az egész. Hogy ne higgyem el ostobán, hogy "azon" kívül mást is vár tőlem bárki is. Hogy a hűség, mint olyan nem létezik és nem is kell senkinek. Annyi csalódástól, kudarctól, fájdalomtól, értelmetlen házasságtól, elvesztegetett évektől megkímélhettem volna magamat! Vagy Te se tudtad? Nagyon szeretted anyut. De a pénzt, anyagi biztonságot még jobban. Ezért mentél el. Nem számítottak érzelmek, sem az, hogy még éppen csak megszülettem. Elhagytál. Talán igazad volt, ma már ezt mondom. Kaptál egy ronda nőt -bocs-, de lett villád, autód, kerted, később saját emeletes házat is építettél. Meg mostoha gyereket neveltél. Jó lett volna még fiatalon a példádat követnem, nem itt tartanék, ahol most. Még akkor is, ha ez tök ellentétes a valódi énemmel. Lehetnék én is erős, magabiztos, törtető, ha idejekorán kitanulom ezt. Vesztemre soha nem azt néztem, ami ésszerű, hanem amit  a hülye szívem diktált. Most az indulat íratja ezeket, de igazából tudom, talán soha nem is lennék képes más lenni. Csak tapasztalataim szerint többnyire azok boldogulnak, akik gátlástalanok, szemetek és ahhoz is van tehetségük, hogy ezt még jól is álcázzák, megtévesztően, mosolyogva, intelligens köntösben. Ez olyan szörnyű! Tisztelet a kevés kivételnek.

El vagyok keseredve, ha a múltamra és a jövőnkre gondolok. Sokszor úgy érzem, semminek sincs már értelme. Az időt nem lehet visszaforgatni, a múltat megmásítani. Bárcsak beszélgethetnék Veled! Még élhettél volna! Nem vigyáztál Magadra. Legyőzött a betegség.

Hiányzol Apu! Szeretlek.

Fekszem, várom az álommanót. De nem jön. Sokáig, nagyon sokáig nem jön. Helyette mindenféle gondolat kavarog a fejemben.

Sokszor gondoltam már arra kiskoromban is, hogy milyen érdekes dolog, nincs olyan, hogy ne gondolnék valamire. Még akkor sincs, ha magamban meg sem fogalmazom ezeket, mondjuk csak érzések, vagy pl. látok valakit, valamit és a látvány számtalan új gondolatot szül. Jó hogy nincs rám írva, amiket gondolok sokszor! Talán mindenki így van ezzel? Vagy lehet, hogy csak nekem érdekes minden egy-egy pillanatban, amit más észre sem vesz? Sokszor szégyenkezem önmagam előtt, hogy miket gondolok. Pl. ránézek valakire és az az első gondolatom (ha van alapja), hogy "na, te se fésülködtél meg ma!". Vagy "mekkora bunkó vagy, látod, hogy még ki se fizettem a cuccot, nem kéne a nyakamra másznod a bevásárlókocsiddal!" Hülyeség, lehet. Miért fontos ez nekem? Azért, mert nincs kinek elmondanom. De az is lehet, hogy ha lenne, akkor se untatnék senkit a kis csip-csup gondolataimmal.

Sokszor érzem úgy, hogy tök gáz az egész nő, aki vagyok, így ahogy vagyok. Mert ha hasonlítgatom magam bizonyos emberekhez, rájövök, nagyon nem stimmel valami velem, bennem. Nem vagyok igazán jóban önmagammal. Az sem oldja meg a helyzetet, ha próbálom rendezgetni a gondolataimat elalvás előtt. Csak egyre kuszább lesz minden. Vagy marad minden szál külön-külön, de egyre több rajtuk a csomó és nem látom a végüket, nem tudom felgombolyítani.

Sokszor gondolok apukámra mostanában, akivel szinte semmi kapcsolatom sem volt. Nem tudok rá haragudni, amiért elvette önmagát tőlem. Úgy veszem, mintha készített volna nekem egy óriási csomagot, tele szeretettel, kacagással, közös mókázással, öleléssel, bagószagú-szőrős puszikkal. És ez a csomag még mindig létezik valahol, de tudom, hogy soha nem ér ide hozzám. Annyira emlékszem a hangjára, gesztusaira, a vidám tekintetére. És sokszor nagyon tud fájni, hogy nélküle nőttem fel, de nem haragszom rá, még ha ezzel anyu ellen is vagyok. Nekem semmi közöm ahhoz, hogy mi volt kettőjük közt, milyen nő miatt hagyta el anyut, hogy kínlódott egyedül, míg felnevelt. Én csak egy gyerek vagyok(voltam), akinek ez az egy apja volt, legalábbis gondolataimban maradhasson az enyém.

Sokszor gondolok arra is, mennyire elmarasztaltam anyut, hogy nem ment férjhez újból. Nem csak magam és nővérem miatt, hanem hogy ne maradjon egyedül, ha nekünk már kölön életünk lesz. És tessék, most itt vagyok én is veletek egyedül, és sehogyan sem igyekszem apukát találni nektek. Állítólag akkor bölcs az ember, ha számol előre a dolgok lehetséges következményeivel. Hát pont ez, ami visszatart. Aki társat keres, mindegy, hogy komolytalan, vagy komolyabb szándékkal, az a fiatal, csinos, gyermektelen nők közt kezd keresgélni. Én mindezeknek ellentéte vagyok. Ki vállalna fel veletek együtt - nem beszélve a testvéred állapotáról - minden körülményünkkkel együtt? Senki. Másik dolog a múltam. Jó, ezzel nem kellene foglalkozni, előre kell nézni, de akkor se lehet elhallgatni, hogy nem az első sikertelen házasságon vagyok már túl. Ha mástól tudja meg és később, az rossz. Ha tőlem tudja meg, gondolhat mindenfélét, hogy biztosan bennem volt a hiba, hiába nem igaz ez. Harmadik dolog, honnan tudhatom, ha esetleg tetszem valakinek, hogy mik a szándékai? És itt most nem a legkomolyabb dolgokra gondolok, hanem pl. mi van, ha csak egy lennék neki a sok közül, akiket velem párhuzamosan szédít? Sajnos előfordult már ilyen is az életemben, hogy egy kész hárem tagja lettem, mire megtudtam, már rég odaadtam magam az illetőnek. Egy férfit nem az érzelmei irányítanak főleg, hanem az érzékei. Ha van néhány kivétel, azok úgyse nekem jutnak. Negyedik dolog, ugyan hol és mikor randizhatnék bárkivel? Állandóan veletek vagyok, mami pedig alig várja, hogy hazaérjek a munkából. Vagy pl. lehet-e egy munkahelyen ismerkedni. Rögtön kirakatba kerül a két ember, ha meg nem lesz belőle semmi hosszabb távon, szar dolog tovább is egy fedél alatt dolgozni, miközben a többiek mindenfélét pusmognak rólunk. Ebben is volt részem. Nem könnyű ez az egész, nagyon nem az! És ha még tudnád, hogy mindezek ellenére mégis milyen gondolatok kötnek le, amiknek nem lehet ellenállni, hiába tök ésszerűtlenek... Na, azért tudok parancsolni magamnak, meg úgy tenni, mintha nem is, pedig dehogynem! :))) Ennyi legalább jár nekem is. Talán egyszer elmesélem...

Folyt. köv.

Nagyon tetszik ez a szám, fiatal koromban hallottam ekőször. Ahogy hallgatom, visszarepít a régmúlt időkbe. Nem tudom megunni, annyira jó zene! Mára röviden csak ennyi...