Álommanó

" Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás "

Ez az idézet volt olvasható a ballagáson legutóbb a sulid falán, az udvaron. Elgondolkodtam, ideje lenne végre értelmezni az életemet, mi miért és miért nem, ki vagyok és milyen, min kéne változtatni, stb. Persze ez igencsak időigényes vállalkozás és nyugalom kell(ene) hozzá! Az pedig itthon sohasincs. A legértelmesebb gondolatok közvetlenül elalvás előtt lepnek meg, szinte félálomban. Lehet, hogy ez az "alfa" tudatállapot?! Viszont ilyenkor már képtelen vagyok fölkelni és lejegyezni őket, ha meg másnap akarom, annyira más megfogalmazásban sikerül csak, hogy nem tetszik és nem is teljes, csak foszlányok maradnak meg. Furcsa, de így van. Jó lenne, ha gondolatátvitellel működne a számítógép billentyűzete, vagy a golyóstoll! 

Amit viszont biztosan tudok magamról eddig, az az, hogy ketten vagyunk bennem. Már ez is haladás, hogy ezt felismertem, mert így megértőbb, elnézőbb vagyok egyik és másik énem ténykedéseivel szemben. Talán ikrek az aszcendensem, de ezt nem tudtam még kideríteni. Vagy pedig sziámi vagyok, egy testben két személyiség, tudat,  egyéniség. Hol egyik, hol másik kerekedik felül, hol meg mindkettő, ez a legrosszabb. Ilyenek nagyjából:

Az egyik: Gyerekeit hangosan rendreutasító SZÜLŐ, aki ezt a tevékenységét nagyon utálja! Elege van az egész helyzetéből, az egyedül kínlódásból, a másoknak megfelelni kényszerűltségből, önmagából. Utálja azt, hogy nem csinálhatja szinte sohasem azt amit szeretne, mert mások élik az ő életét. Bábnak érzi magát, akit rángat a környezete és tehetetlen ellenük. Mert nem teheti meg, hogy hátat fordít mindennek, de tudja, rámegy a hátralévő élete, soha nem lesz már szabad ember. Lehangolt, kerüli a társaságot és zavarja mások jókedve, mert így méginkább érzi, mennyire más is lehetne az élete, de nem lesz az. Utálja magát, hogy kiabál a gyerekeivel, de nem tehet mást, mert nem hallgatnak a szép szóra. Utálja, hogy nincs ideje saját magára, hogy csak terveket szövöget és nincs lehetősége megvalósítani semmit.  Türelmetlen, elkeseredett, életunt, fáradt, csalódott.

A másik: Gyermekeit nagyon szerető ANYA, aki akkor is tud gyönyörködni bennük, amikor éppen kiabálnia muszáj a rosszaságokért. Miközben rémülten pakolja a gyerek a szétszórt dolgokat helyre, azt gondolja: milyen kicsi, védtelen, hamvas, tiszta még és tudja jól, nem azért rossz szándékosan, hogy őt bosszantsa. Nézi az apró lábakat, finom kis kezeket, selymes-kócos hajacskát és legszívesebben átölelné, ahelyett, hogy ordibál vele. Szeretne sokszor játszani. Boldogan ül le építeni, babákat öltöztetni, fésülni, rendberakni a kispónis fiókot, papírt hajtogatni, gyöngyötfűzni. Egy nagyranőtt gyerek még, vonzzák a hercegnős mesék, gyerekmagazinok, mászkálós-gyüjtögetős számítógépes játékok. Szeretne még ovis, kisiskolás lenni, vagy független fiatal felnőtt. Nem érdekli semmi gond, imádja az életet, a zenét, a táncot, a szép ruhákat, a nevetést. Minden apróságban talál örömöt. Játszik, mindenből játékot csinál: az utcán "versenyfutást" rendez a gyalogostársakkal; ha zenét hall valahonnan, ritmusra lép( az üzletekben is), mindig rálép a sinekre a villamos után, hogy érezze, rezegnek-e még. Az áruházakban szeret megigazgatni mindent, amit mások rosszul raknak helyre, vagy máshová rakják. Hihetetlen türelme van mindenhez, amihez másoknak általában egy csepp sincs. Semmivel nem lehet felbosszantani. Imádja a babrás dolgokat, képes kibogozni a cérnát, amit a tesód ki- és keresztülhúzott a varrógépből az egész lakáson át, ahelyett, hogy elvágná és kidobná. Belül mindig zene szól, mindig zenél önmagának. Szereti nézni az embereket, vidámságukat, viselkedésüket, ruházatukat, hallgatni locsogásukat, nagyra értékeli, ha valakinek jó a humora. Szövögeti a terveit, szenvedélyesen hisz bennük, gyüjtöget hozzá mindent, vár türelemmel, hogy egyszer valóra válthassa őket. Határozottan pozitív, életvidám.

Nagyjából ez a két lény nőtt össze bennem valamikor, talán már születésem előtt. És mint a sziámi ikrek, egyik a másik nélkül nem tudna létezni. Ha a negatívabbat sikerülne kiölni magamból, a másik úgy elhatalmasodna rajtam, hogy semmit sem vennék komolyan, olyan lennék, mint amilyen nagyapám volt, szórakozott, bohém, felelőtlen. Ha a pozitívabb halna meg, akkor mély depresszióba süllyednék, talán öngyilkosságig. Tehát együtt kell élnie mindkettőnek, így jó és így rossz. Talán ha intenzíven önismereti tanulmányokat bújnék, lenne esély változásra. De ehhez egyedül nincs energiám.