Sokat gondolok Rád, de tegnap még ennél is többet gondoltam. A közeledben jártam. Ott kellett énekelnem, ahol földi maradványaid nyugszanak. Most jártam ott harmadjára. Először még életedben. Reméltem, hogy most talán látom majd a buszból a kis házadat a vasút mellett, de nem így történt. Az autóút másfelé vezet. Akkor még vidám voltál, mint mindig. Így őrizlek emlékeimben. Másodszor a temetésed után pár nappal nézhettem meg a sírodat, a nővéremék hoztak el kocsival. Nem lehettem ott a végső búcsúnál, mert az első unokádra kellett vigyáznom. A nővérem állt Hozzád közelebb, úgy érezte, neki fontosabb ott lennie, rám maradt a gyereke. Mint ahogy a kórházban is, amikor hiába vártam, hogy kiszól a portához, ha megtalált végre. Nem jött vissza, én meg nem mertem bemenni, meg így beszéltük meg. Mindegy már.
Annyi mindent szeretnék és tudnék mondani Neked! De tudom, ha ez valóra válna, talán csak átölelnélek és sírnék nagyon-nagyon, sokáig. Nem haragszom Rád, tényleg nem, amiért nem vettél részt a fölnevelésemben. Vagyis nem haragot érzek, csak szomorúságot, fájdalmat. Azért nagyon tudott fájni, amikor gyerekként folyton csak úgy hallottam Rólad anyutól, hogy "az a piszok apád!", még ha igaza is volt és erején felül köszködve az anyagi nehézségekkel, felnevelte a két lányodat. Nem csak az fáj, hogy nem tanítottál meg biciklizni, nem vittél kirándulni, nem kísértél balettórára, nem jöttél értem a suliba, nem voltál ott egyetlen szereplésemen, ballagásomon, nem adtál egy pár nagy büdös pofont, amikor megérdemeltem volna és amiből tanultam volna. Amikor anyutól kaptam, akkor már túl késő volt, csak az ellenkező hatást érte el vele, mint amit szeretett volna. A legnagyobb kárt az életemben azzal okoztad, hogy nem tanítottál meg az Életre. Anyu meg csak tiltott mindentől, de nem indokolta meg mindenre kiterjedően az okokat. Nem mondtad el, hogy csak akkor vihetem valamire, ha önző módon csak magamra gondolok mindig, minden helyzetben. Nem mondtad el, hogy az érzelmeimre, szeretetemre senkinek sincs szüksége anyun és a majdani gyerekeimen kívül. Nem mondtad, hogy a szerelem csak a buta, magamfajtáknak jelent nagy romantikus érzelmeket is, a többségnek csak üres testiség és/vagy anyagi előbbrejutás az egész. Hogy ne higgyem el ostobán, hogy "azon" kívül mást is vár tőlem bárki is. Hogy a hűség, mint olyan nem létezik és nem is kell senkinek. Annyi csalódástól, kudarctól, fájdalomtól, értelmetlen házasságtól, elvesztegetett évektől megkímélhettem volna magamat! Vagy Te se tudtad? Nagyon szeretted anyut. De a pénzt, anyagi biztonságot még jobban. Ezért mentél el. Nem számítottak érzelmek, sem az, hogy még éppen csak megszülettem. Elhagytál. Talán igazad volt, ma már ezt mondom. Kaptál egy ronda nőt -bocs-, de lett villád, autód, kerted, később saját emeletes házat is építettél. Meg mostoha gyereket neveltél. Jó lett volna még fiatalon a példádat követnem, nem itt tartanék, ahol most. Még akkor is, ha ez tök ellentétes a valódi énemmel. Lehetnék én is erős, magabiztos, törtető, ha idejekorán kitanulom ezt. Vesztemre soha nem azt néztem, ami ésszerű, hanem amit a hülye szívem diktált. Most az indulat íratja ezeket, de igazából tudom, talán soha nem is lennék képes más lenni. Csak tapasztalataim szerint többnyire azok boldogulnak, akik gátlástalanok, szemetek és ahhoz is van tehetségük, hogy ezt még jól is álcázzák, megtévesztően, mosolyogva, intelligens köntösben. Ez olyan szörnyű! Tisztelet a kevés kivételnek.
El vagyok keseredve, ha a múltamra és a jövőnkre gondolok. Sokszor úgy érzem, semminek sincs már értelme. Az időt nem lehet visszaforgatni, a múltat megmásítani. Bárcsak beszélgethetnék Veled! Még élhettél volna! Nem vigyáztál Magadra. Legyőzött a betegség.
Hiányzol Apu! Szeretlek.
Utolsó kommentek