Álommanó

Nagyon jóképű fickó volt az apám, én is simán beleszeretnék. Nyolc hónapos voltam, amikor anyutól el akart válni, de már jóval születésem előtt elhagyta őt egy másik nő és a jobb mód miatt. Csúnya nő villával, autóval, kisgyerekkel. A piszkos anyagiak! Semmit nem tudott anyu ellen felhozni a bíróságon. Öt évig húzódott a per, mire kimondták a válást. De ez külön téma. 

Nem volt vele közös élményem, így kötődés sem alakulhatott ki. Nem tudtam milyen az, hogy az embernek apukája is van. Pár találkozásra emlékszem csak halványan...

A cserépkályhánk előtt ülök az ölében, nagyon kicsike vagyok. Ő beszél hozzám, de még nem értem és játékból harapdálja a fülemet.

Néhány vasárnap értünk jött, értem és a nővéremért. Elvitt a villába autóval. Csak a náddarabkákból felfűzött függönyre emlékszem és a terepasztalra a vonatokkal, mert ezek tetszettek. És a nagy tábla Boci csokira búcsúzáskor.

Már nagyobbacsaka vagyok, apu házat épít és a vállalati autóval elvisz megnézni az épülő házat. Tetszik a piros Zsiguli, belsejében jellegzetes autószag. Magamba szívom, jó nagyon! Elöl ülök és boldog vagyok.

Ismét az ház, már szinte kész. A garázsban egy asztalon rengeteg friss kunkori faforgács, sok szerszám, nagyon érdekel. Apu ügyesen barkácsolt, az érdeklődést igen, a gyakorlatot már nem örököltem. Sok dolga van, amíg elvégzi, kapok egy kis fadarabot, ráírja nagy nyomtatott betűkkel a nevem és ad egy kis kalapácsot, meg rengeteg szöget. Lelkesen, örömmel kalapálom a szögekből a betűk vonala mentén a nevemet. Kicsit lassan megy, de tetszik!

Nyári vakáció, a panelgyerekek hétköznapjait élem. Játszótér, utca, háztömbök közt lófrálás. Éppen rohangálok a lépcsőházak előtti járdán. Észre sem veszem honnan került elő, de egyenesen az előttem guggoló apám karjaiba szaladok. Nevet, jókedvű, szinte mindig ilyennek láttam. A puszija mindig ugyanolyan szúrós a borostától és mindig bagószagú, a keze is. Egyszer ugyanígy meglepett az iskolában is, amikor váratlanul a semmiből megjelent az udvaron.

Karácsony, talán tizenkétéves vagyok. Este ülök az ágyamban betakarózva, a hajam még vizes, nem lett megszárítva hajmosás után. Csengetnek és teljesen váratlanul betoppan az apám. Szeme kisírt, sokáig csöndesen beszélgetnek anyuval a konyhában zárt ajtó mögött. A nővéremmel nagyon izgatottak vagyunk, mi lesz most? Úgy volt, ahogy gondoltuk, de nem ahogy reméltük. Vissza akart jönni hozzánk az apánk, de anyu nem engedte. Mielőtt elment, bejött, leült az ágyamra, megsimogatott és szokása szerint "kiscigánylányom"-nak nevezett. Néha eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha tényleg visszajön...

Nem jött el egyik ballagásomra sem. Szomorú voltam, nem is magam miatt, hanem hogy ő nem adta meg ezeket az élményeket saját magának, hogy büszke lehessem rám. Soha nem tudom meg, akart-e jönni egyáltalán, csak nem akart konfliktust az asszonnyal, vagy bánkódott-e, vagy nem is érdekeltem.

Tizenhat éves vagyok. az udvarlómmal és anyuval most jöttünk ki az egyházi összejövetelről. Ők mindig is nagyon jóban voltak egymással, sokszor ellenem. Anyu pedig éppen amiatt marasztal el, hogy én miért nem igyekszem játszani odabent a szintetizátoron sohasem. Nem tudja, hogy az nemcsak úgy van, hogy aki zongorázni tud, az mindjárt kirázza az ujjából az improvizált kíséretet, ritmusokat a dallamhoz. És amúgy sem vagyok egy szereplős, nyomulós típus. Szó szót követ, majd kicsúszik a számon dühömben: "-Menjetek a p.csába!" És ezután rögtön szájon vág az udvarlóm. A sokkhatás után egy pillanattal máris rohanni kezdek kétségbeesetten... az apámhoz! A szám belül kicsit sérült az ütés erejétől. Jó, hogy otthon találom apámat. Minden bánatom kiadom magamból, ő pedig sok olyasmit elmond az anyuval töltött évekből, amit először hallok életemben. Előkerül egy nagyon finom, édes, muskotály házi bor. Azóta sem ittam hasonlóan jóízű fehérbort. Sokára mentem csak haza, de nagyon jó volt kicsit közelebb kerülni apuhoz.

A nővéremék lagziján vagyunk, a hajam szőkésre melírozott (szörnyű!), még mindig fekete bárány vagyok az anyu-udvarló páros szemében, csak már több mindenért is. Mert elegem van az egészből, szeretnék szabad lenni, eszem ágába sincs férjhez menni hozzá. A hangulatunk emiatt feszült, de jó pofát kell vágni, mert lagziban így illik. Éjfél után jár már az idő, valahogy apám is odakeveredik a közelünkbe. És nem tudom pontosan hogyan zajlott a beszélgetés, de már vitatkoznak anyuval. Régi dolgokon és rólam is. Aztán apu azt mondja nekem, hogy gondoljam át jól a dolgaimat és bármikor szívesen lát, költözzek hozzá, gondoskodik rólam. Nem tettem meg, de megnyugtatott, hogy számíthatok rá.

Amikor utoljára láttam őt, már felnőtt voltam. A nővérem apám akkori feleségétől megtudta, hogy súlyos beteg. A kórházban hosszú keresgélés után találtuk meg, nem tudtuk pontosan, melyik épületben és melyik osztályon fekszik. Sógorom és nővérem bementek hozzá a kórterembe, nekem azt mondták, mindjárt jönnek, ne menjünk be olyan sokan. Nagyon soká jöttek! És velük együtt jött apám is. Fájdalmas volt ilyen állapotban látni azt, aki mindig mosolyogva, viccelődve élt bennem. Megkérdeztem hogy van, akkor tört ki belőle a sírás. Azt mondta, nagyon beteg, nagyon nincs jól. Kérdezte hogy van anyu és pár nehéz perc után örökre elbúcsúzott a "kiscigánylányom"-tól, mert akkor is így nevezett. Nem tudatosult bennem, mennyire súlyos az állapota, reméltem, hogy rendbehozzák. El is határoztam, hogy sűrűn fogom látogatni és bepótoljuk a bepótolhatatlant. De erre már nem volt lehetőségünk...

Megértettem és elfogadtam anyu részéről, hogy nem szabad szeretnem az apámat, mert elhagyott minket. Úgy emlegette mindig, hogy "az a piszok apád!", fillér nélkül hagyta őt ott a bajban. Akkor még nem volt gyes, a következő évben vezették be, épp lecsúszott róla. Bedolgozást, gyerekfelügyeletet vállalt otthon, hogy valahogy el tudjon tartani minket. Egyszerre kínlódott kettőnkkel és még két idegen kisgyerekkel, meg ott volt még a beteg nagymamám is. Az egyik szobánk albérlőknek volt kiadva éveken át. Nem volt összkomfort sem, mégis mindig tisztán, rendesen járatott minket, semmit nem vettünk észre nyomorúságos küzdelmeiből. De azért mégis jogunk lett volna az apánkhoz is, akárhogy alakult kettőjük kapcsolata. A nővérem lázadó, problémás gyerek volt, teljesen az ellentétem mindig mindenben. Így többször ment magától apánkhoz is, jól kijöttek egymással és a feleségével is. Én anyám iránti tiszteletből és mert szófogadó voltam, nagyon ritkán mentem vele együtt. Ha ott voltunk, érezhető és zavaró volt, mennyire jó nekik együtt és mennyire kilógok én a képből. Amikor a kapuig kísért bennünket apám, búcsúzóul mindig adott zsebpénzt. De mindig elmondta, úgy tegyük el, hogy a felesége ne lássa, mert figyel az ablakból. Apám elvárta, hogy én keressem , ő magától nem jött el hozzánk. De ezt sokáig nem értettem meg, miért. Nyilván nem akart vitázni anyuval.

Rengeteg hátrányom származott abból, hogy nem ő nevelt fel (anyuval együtt), személyiségbeli sérülések, amiket még nemrégóta kezdek feldolgozni, értelmezni, korrigálni. S az élet furcsa fintoraként ugyanez ismétlődik most veletek. De én igyekszem biztosítani az apátokkal való kapcsolattartást, amennyire csak ő igényli. Épp elég szörnyű az, hogy anyu, a Te Mami-d állandóan szidja őt, mindegy hogy maximálisan megérdemelten. Nem akarom, hogy ugyanúgy nektek se legyen apátok, mint nekem! Tudom, keresnem kellene valakit, aki apátok helyett apátok lenne. De ez nagyon nehéz és nem tudom, rászánom-e magam egyszer...

Amit örökre őrzök még magamban apámból az emlékeken kívül, az a mosolya, arcvonásai. Ott látom naponta a tükörben, hisz nagyon hasonlítok rá.