Álommanó

Ha komolyzene, akkor Puccini nálam az első és minden hozzá, illetve az ő zenéihez hasonló érzelemgazdag dallamvilág a kedvenceim. Egy megfilmesített operából szóljon neked ez a gyönyörűséges muzsika! (A film rendezője is kedvencem: Franco Cefirelli )

Mascani: Parasztbecsület - Intermezzo

  A köztudatban az egyedüllét szomorú állapot. A magány, az elhagyatottság, az önkirekesztés ugrik be talán elsőre a szó hallatán. Pedig egyedül lenni nem feltétlenül rossz. Nekem legalábbis nem fáj. Persze gondolhatod okkal, miket beszélek én? Hisz itt vagytok nekem ti és Mami is még. Dolgozni járok, ott is emberek közt vagyok. Mégis nincsen senki, aki  azonos hullámhosszon létezik velem. Nincs kivel őszintén beszélnem. Hosszú évek óta barátnőm sincs. Megszoktam, tudok alkalmazkodni mindenféle helyzethez. Nem is bánt annyira ez az állapot, mint általában másokat. Jó egyedül is. Inkább ez, mint újabb csalódásokat megélni. Csak egy dolog zavar, kényelmetlen számomra. Hogy mit gondolnak rólam mások emiatt. Ez is csak azért, mert biztosan nem úgy van, ahogyan ők gondolják. De nem mondhatom el nekik, mert nem is biztos, hogy úgy gondolják. Sőt lehet, hogy egyáltalán semmit sem gondolnak rólam, észre sem vesznek. Nem tűnik fel, hogy mennyire kilógok. De jó lenne! Sajnos nem tudhatom az igazságot. Így marad a találgatás. Legalább te tudd, miért vagyok ilyen.

   Nem mindig volt így. Voltam én is társasági ember, szerettem bulizni, barátnőkkel lógni, nagyokat nevetni, mindenhez hozzászólni. Előző munkahelyemen sokkal jobban éreztem magam, ami a társasági  kapcsolatokat illeti. De értek kellemetlenségek is, irígységből, féltékenységből mások részéről. Amikor a mostani munkahelyemre kerültem, óvatos voltam. Eleinte csak figyelgettem az embereket, ki kivel van egy társaságban, ki kinek a barátja. Hívtak engem is többször beszélgetni, ne legyek egyedül. Szóval kedvesen befogadtak. Ám annyira összeszokottak voltak már akkor is, tudtak egymás családi dolgairól pl., amihez én nem tudtam hozzászólni. Kezdtem egyre kínosabban érezni magam, nem tudtam mikor kinek kiéről folyik éppen a beszélgetés. Úgy éreztem magam, mint aki csak kivülállóként hallgatózik és udvariasságból nem küldik el onnan. Nem kérdezgettem, nem kiváncsiskodtam mások magánéletébe, mert nem akartam "eldicsekedni" a sajátommal sem. Márpedig az emberek és főleg a nők szeretnek minden érdekeset megtudni a másikról.  Sok olyasmi történt velem, amit semmiképpen sem akartam megosztani velük, talán el se hitték volna. Kitérő válaszokat adni elég kínos, hazudozni pedig nem tudok, nem szoktam. Aztán pedig lett egyéb oka is annak, hogy magányosan töltöm a pihenőidőket velük egy fedél alatt. Itt is dívik a kétszínűség, szemtől szembe másnak lenni, mint a háta mögött valakinek. Fúrkálások, pletykák, szakmai rivalizálás, rosszindulatú kritikák. Akkor már jobb egyedül. Legalább pihenek valóban pár percre. (Otthon úgysem lehet, ezt tudod jól!) Néha úgy érzem, rólam is pusmognak. Talán azt gondolják, hogy beképzelt, felvágós, néma, megközelíthetetlen, búval bélelt vagyok, vagy ehhez hasonlókat. Soha nem fogom megtudni. Néha meg nagyon zavar, ahogy mások viselkednek. Van aki állandóan vihog, nem tudom mennyire természetes, mennyire szereplési vágy, de zavar. Van aki akkor is folyton dumál, amikor igazán nem lenne szabad, meg van aki egyszerűen csak fenemód beképzelt, lenéző. De ilyenek mindenhol előfordulnak. Szóval elszigetelődtem rendesen. Magamnak köszönhetem. De így megkímélem magam sok kellemetlenségtől is. Így szoktak meg, hogy ilyen magamnakvaló vagyok. Néha arra gondolok, mit szólnának hozzá, ha  hirtelen megváltoznék. Ha odacsapódnék egy-egy kis társasághoz beszélgetni, nevetgélni. Szerintem meglepődnének és már nem is fogadnának szívesen. Mindenkinek megvan a maga helye, pozíciója. Talán rosszul teszem és gondolom mindezeket, de most így van és kész. Jól vagyok, nem vágyom változásra.

   Ma tudtam meg, hogy Demjén "Rózsi" 60 éves lett. Fantasztikus tehetség, valódi MEGASZTÁR, sőt inkább GIGASZTÁR számomra. Csodálatos dalait gyerekkorom óta őrzöm a szívemben és emlékeim zenetárában. ISTEN ÉLTESSE ŐT SOKÁIG!!!

    Kistesódat a bölcsiben hagytam, onnan indulok szokás szerint dolgozni. Felszállok a buszra, most a másik járatra, mindkettővel célbaérek, ezen a szakaszon azonos az útvonaluk. Ismét a forgón állok meg, a farostlemeznek támaszkodom. Eszembejut a pár napja látott kis család. Kanyarodunk, majd lassan begördülünk a megállóba. Gondolataimba merülve nem látok, nem hallok. Legalábbis a befogadott ingerek zárt ajtókra találnak tudatomban. Aztán valami titkos csatornán át, mégis beszökik egy bizonyos látvány. Csak ez és semmi más. Az apa áll ott a megállóban, karjában a csecsemő... Meglepődöm. Aztán örülök. Nézem őket, míg csak el nem távolít tőlük a mozgó jármű. Ringatja a kicsit, szája mozog, talán énekel, talán beszél hozzá. Nyugalmát, békéjét magammal viszem. Ma már nem lehet rossz napom...

   Munkába megyek, busszal. Nincs ülőhely, ez ritkán fordul elő így 9 után. Máskor mindig lehuppanok és gondolataimba mélyedve bámulom a jól ismert szürke forgalmat az ablaküvegen át. De most a forgót választom, szeretek itt álldogálni, egyensúlyozni. Ha szerencsém van és elég ügyes vagyok, na meg a sofőr se fékez nagyokat, akkor nem kell kapaszkodnom sem, így kevesebb bacilust szedek össze, mire beérek. Megakad a szemem egy páron. Cigányasszony, karján párhónapos csecsemő. Párja idősödő kissé, bár az asszony sem éppen huszonéves. A férfin biztosan látszik, hogy nem cigány. Nem szép az asszony, inkább csúnyácskának mondható, jelentéktelen, egyszerű külső, kicsit ápolatlan is talán. A baba alszik, tiszta anyja, a vastag szájat biztosan örökségnek tudhatja, ha talán mást nem is remélhet majd anyjától a szereteten kívül, hisz ordít róluk a szegénység. Halvány mosollyal az arcán nézi a gyermekét, mintha a szemeivel őrizné az álmát, le sem veszi róla szinte a tekintetét. Csendélet a rohanó világban, ami körülöttük kavarog, mint egy ocsmány ragadozó. A férfi is nézi őket szokatlanul  szeliden. Nyugalom sugárzik arcáról és furcsa békesség. Majd feláll és jelez, leszálláshoz készülődnek. Karjával óvja az anyát, távoltartani igyekszik minden veszélyt, pedig még tömeg sincs körülöttük. Aztán kedvesen mosolyog a gyerekre, talán már kinyitotta szemecskéit az anyja mozdulatára, amikor felállt vele. Megáll a busz, nyílik az ajtó. Az apa lesegíti a kis családját, közben olyan gyengéden figyeli, óvja karmozdulataival őket, mint a te apád minket sohasem! Jó látni őket! Tovább kísérem őket gondolatban, feltételezem, hogy mindig harmonikus, boldog életük van és lesz, bármilyen körülmények közt is élnek. Nem kell szépnek, csinosnak, bombázónak lennie ennek az asszonynak, így is maximális figyelmet, szeretetet, törődést kap a párjától. Nem kell görcsölnie, hogy mi lesz, ha felszed pár kilót, ha néha kicsit merészel idegesebb lenni a fáradtságtól, vagy habár abnormálisan ügyel minden kimondott szóra, mégis akaratlanul megsérti a másikat (mert az betegesen sértődős). Élhet őszintén, boldogan. Irígylem NAGYON! Én nem voltam soha ilyen fontos apádnak..., meg másnak sem...

     Majd magamhoz térek, leszállok én is a következő megállónál. És már annak örülök, hogy az apád nincs velünk. Ő akarta így. Végülis szabad lettem. Nem kell alkalmazkodnom a fura bogaraihoz és nem kell külsőleg sem megfelelni akarni neki, amit egyébként soha nem is érdemelt meg. A boldogság máson múlik, talán velünk születik az adni tudás, akarás képessége. Ha nem ösztönös, úgy sincsen értelme...